mikor jön el az a pillanat amikor elég kérgessé válik a lélek hogy elviselje az állandó kritikát, a legfájóbb vicceket, a rajta igazolt erőviszonyokat..  elhal minden amik szenvedést okoznak, elmúlik az állandó aggódás, hogy helyesen cselekedj, elhalkulnak a szavak, elapadnak a könnyek..  büntetés és jutalom.  mindenért ami voltam vagy valaha lehetnék.
lehet-e őszinte mosollyal várni ..
de nem válogathatod ki azt a tetteidből ami nem kés szúrás.  nem lehet minden elbaszott tett egy hiba..   átbillen a mérleg. elfáraszt. nincs már béke.. nincs még helyem.. nincs most semmi.. nincsenek választok.
és mégsem választhatunk hol találjuk meg...

Mindig végtelenül megrémített a gondolat, hogy ostoba, könnyen formálható, egyszerű lény lehetek.. és bár vágyom az individualitást tisztában vagyok a lehetőségeimmel.. mégis rendre azon kapom magam, hogy rettegem hogy nem a saját gondolataim hagyják el az ajkam, nem azok mozgatják a szívem .. és bár próbálok jó diákként túlnőni a mestereimen, erre jelen helyemen képtelen lettem.
 bár állandó a fejlődés, hiszen próbálok legalább felnőni ahhoz aki neveket adott a megnevezhetetlennek, aki rendbe szedte a káoszom, mégis folyamatos elbukás az osztályrészem.. mégsem lehet nem élvezni ahogy lassan lesznek szavaim a végtelenre, lesznek kapaszkodók, lesz hitem..

"... annyira szeretett  hogy nem bírta elviselni önmagát többé.. én sem tudtam elviselni őt.. 
 az úton azon gondolkodtam lesz-e akinek feltűnik... nem sajnáltam .. úgy hittem befejeztem a munkám.. tovább kellett állnom.  gondoltam rátok. mindenkire egyesével. hogy vajon emlékeztek-e majd a kiközösített udvari szüneteimre alsóban. a közös strandolásokra, a balatoni táborokra, az első lerészegedésre, a bűnökre amiket elkövettünk.. lesz-e aki emlékszik a kedvenc süteményemre, lesz-e aki többet tud rólam elmondani  annál hogy édesszájú voltam és egyszerre hallgattam Chopin-t és korn...  hogy pár év múlva egyáltalán  fogtok-e erre emlékezni..
lesz aki tudja mennyire szerettem volna jót tenni.. és mennyire nem sikerült sohasem.. ?
tudni fogja-e valaki hogy  hány átvirrasztott éjszakát töltöttem könyvek fölött. vagy épp  fülhallgatóval a fejemben  gép előtt görnyedve.. mert igazi éjszakai bagoly voltam..
hogy emlékezni fogtok-e arra amikor minden nap egy linzer és egy energiaital volt a napi betevőm.. hogy hány édesítővel ittam a kávém.. hogy mindig sok tejjel kértem.. hogy imádtam a szőnyegboltok illatát.  hogy rajongtam a vízpartért és a hegyekért..
hogy mindig féltem a sötétben...  sokszor aludtam lámpa mellett..
hogy talán tudni fogja valaki mennyire szerettem volna szép lenni..  vajon lesz-e akárki aki  ismerni fog, amikor én már nem ismerem többé magam....."

Köszönöm nektek.
Nektek, akik kitartóan vagytok a szívem lakói; nektek akik annyiszor hagytatok magamra; nektek akik ellenségekből lettetek jó barátok; nektek akik közt soha nem lett volna helyem, mégis közétek találtam...

Köszönöm azoknak akik az elmúlt évben annyiszor láttak sírni, hallgatni, nevetni, mosogatni,  és persze nagyon ocsmányul beszélni. Köszönöm azoknak akik ismeretlenül is jó barátot játszottak a pultok, és asztalok mögött.
Köszönöm nektek akik megóvtatok, társaságot nyújtottatok, és nyitottak voltatok rám. Köszönöm nektek minden szánakozást, és ostoba kérdést. nagyon jól mulattam rajtuk. Jó volt veletek szilánkot szedegetni a földről, csocsózni,  whiskey&sprite-ot inni.
Köszönöm nektek a türelmetek, a könnyeket amiket előttem ejtettetek, a mosolyt amit adhattam.
Köszönöm azoknak akik hazakísértek, amikor egyedül került rá a sor, hogy mindig épségben hazaértem, hogy megkerestétek velem azt a templomot ami  hajnali 4 és 6 között soha sincs a helyén. 

Köszönöm hogy megtanulhattam szeretni minden  gyarlóságotok. köszönöm hogy kedves idegenek maradtok az emlékeimben.

És végül köszönöm neked, aki gondomat viseled, kinyitottad a szemem, türelmet tanultál, és türelmet tanulhattam tőled.. köszönöm, hogy megtanultam odaadni önmagam.. köszönöm, hogy békére lelhettem, hogy tőled megtanultam elfogadni a világot, hogy nem kell többet küzdenem ellene...

"Grey Street" - Dave Matthews Band

 szerettem régen ezt.

hadarok... valami eszméletlenmód jellemzi ez az életem, kapcsolataim, gondolataim... minden annyira gyorsan  átpörög az agyamon, szinte nem is tudom hol kezdődött a lánc amit néha sikerül fölkapnom a felénél és szavakba öntenem.. vagy gondolatokba. hiszen a nagy részét nem is hallják annak ami idebent csörgedezik mint a patak, vagy  hangos robajjal zúdul, több tonnányi súllyal, mint egy vízesés.. megállíthatatlanul.
mennyiszer ízlelgetek egy mondatot, mire képes vagyok a legtökéletesebb formában kimondani.. előre megalkotott válaszok, érzések.. és mégsem sikerül olyan szépen igazított sorokban elmondani, leírni mint ahogy  megérlelem idebenn.. néha napokig egy mondatot ismételgetek mire kibukik belőlem... kivétel nélkül rossz időben teszi ezt.
a hadarás legkellemetlenebb része az elharapott íztelen szavak, a könnyen odavetett gondolatok. amik még nem értek meg arra, hogy  elmondjam, amik nem a megfelelő füleket találják meg.
persze orvosoltam a problémát. már nem beszélek annyit. már nem is igénylem hogy közöljem a lényegtelen gondolatokat. persze továbbra is érzem ahogy feltódul belül a rengeteg szó.. de láttál már víztározót.. teljesen sima a felszíne, hatalmas tengermély víztömeg.. csak akkor van gond ha megreped a betonfal.
csupán attól félek, hogy inkább ülepítő medencéhez hasonlít a lelkem..  talán akkor nem is baj a felejthetőségem.. de ki dönti el mindezt ?
törekszem...

fontos, hogy soha nem vedd magad túl komolyan.. persze nem utolsó az sem, hogy mások elég komolyan vegyenek.