az épp visszaszerzett önállóság, és életképesség, csupán pillatokig áll fenn, amíg az életben maradáshoz ez szükséges. minden hangos szó,  felesleges fecsegés, erőteljes vélemény, csupán azt szolgálja hogy valami keretet adj önmagadnak. hiszen akárhogy is szeretnénk sosem mi határozzuk meg önnönmagunkat. alapvetően ebben semmi tudatos törekvés vagy kaméleonság sincs. mikor van hova igazodni, ott az ember ugyancsak az életben maradásért némileg igazodik. persze temperamentum, és hely függő hogy miért és mennyire teszi ezt.  vannak akik egész  társaságokat képesek maguk köré formálni, de azért valljuk be, ez az esetek többségében nem annyira működik.

annak ellenére hogy képes vagy tolerálni olyan dolgokat amiket eddig nem tettél volna, nem veszik el a lényed belső része, továbbra is ott dobog a szívekben. az esetleges elfogadás, és békésség csupán abból fakad hogy  akár csak egy pillanatra is elhiszed hogy  nem vagy teljesen egyedül..
persze ez hatalmas hiba,véleményem szerint  mind egyedül vagyunk. egyedül születünk, élünk és halunk majd meg.  de miért ne lehetne törekedni az időnkénti lendületvételekbe, amik néhol aláírják ,hogy valahogy mégis csak ki van találva ez.

de nehéz hinni bármiben is amikor kilátástalan és megfoghatatlan minden. az az édesen keserű lefagyott állapot amiből oly lehetetlen egyedül kitörni. bármennyire is vágysz rá... esélytelen hogy egyedül képes legyél feladni életed egykor fontos momentumait.

de sírtál már-e úgy hogy ami másnak fájt, neked fájt... ?  elviselhetetlenül erős kötelék irányodból....
mint mondom, elviselhetetlen....