Mára már elfogadott lett hogy mindenki egyéniség, igazi megismételhetetlen egész már önmagában is... míg gyakorlatilag ezzel az elfogadással pont a társas kapcsolatok lényegét ölték meg.  most már nem  ad örömet, mi több : büszkeséget, valakihez tartozni. mindenki olyannyira individuum, hogy követeli a mellérendeltséget, az azonos hatalmat, ugyanazokat a lehetőségeket amiket amúgy, önerőből nem tudott volna létrehozni.

bizony nehéz lehet elfogadni hogy adott helyzetben azzal vagyunk a legtöbbek ha nem akarunk többek lenni, de aki ebben csupán az alárendelt szerepet látja, nem érti meg hogy otthont teremteni, hátteret nyújtani,  bizonyos emberek mögött állni... már-már önmagában is elég, és örömet adó állapot. pedig ott kezdődik az ember, amikor elfogadja, érzi hogy helyet talált.  és míg az élet egy területén lehet valaki csendes hallgató,továbbra is loboghat benne az amitől érteni, látni akarja a világot. ez a két igény nem zárja ki egymást, sőt fontos megtartani  magunkban az erőt, hiszen oly keskeny a határ egy erős háttér és egy  másiktól függő, erőtlen személyiség között. 

talán gondolatokat generálni, épp oly nagy hatalom mint magunkban megszülni őket, ha csupán ennyi van megírva akkor bizony  az is zseniális siker, hogy képesek vagyunk beteljesíteni ezt.
azzal hogy nem elsők vagyunk a sorban  nem veszítünk el magunkból semmit, hisz továbbra is lehetünk önmagunk, viszont ha úgy akarunk vezetni,  hogy nem tudjuk az utat, talán nem is kell mondanom mekkora botorság lenne.