mikor jön el a pillanat amikor erőtlenséggé válik az alázat. hol az a vékony határ amin átlendülve nincs visszaút, és többé nem lehetsz önmagad.  van-e játék amibe nem szállhatsz be anélkül hogy vesztenél...

vajon kötelező-e erőt venni önmagunkon, hogy merjünk azok lenni ami adott. hogy felvállaljuk a temperamentumot, erőt, világgal fennálló békétlenséget, minden dühöt és szeretetet, örök kérdést. minden bizonnyal az... hiszen elöli lassan lelkünk minden szilánkját, ha elengedjük önmagunkat. de milyen sunyi és gyarló az emberi lélek, bujdosik mielőtt elpusztulna. jelét sem adja az éhhalálnak, csupán zörgő csontjait halljuk amint kileheli  magját az igazi lényének. mielőtt végleg beleveszik valaki másba.
pont az ettől való félelem és lényünk szorongatása idézi elő a legnagyobb porráhullást. mint a homok  kifut kezünkből az amit egykoron tudtunk/hittünk arról kik vagyunk.

az új helyzeteket mindig félelmetesnek fogjuk érezni. ismeretlen terepen még a legerősebb ember sem képes teljesen uralkodni. mégis át kell lendülni ezen az érzésen, még mielőtt lassan felemészt a rémület és kábaság.
milyen ostoba klisé ,hogy légy önmagad, és sajnos mégis emlékeztetni kell rá a gyengét.