van valami végzetes igazság abban hogy ne hagyd hogy elhitessék veled, hogy nem érdemled meg amit szeretnél. a probléma persze mindig ott kezdődik amikor valaki többet szeretne mint amennyit a mentalitása, világnézete, cselekedetei ki tudnak szolgálni. végül is hiába vágyik ugye a parasztlány hercegre, a herceg nem jár szántóföldeken hitvest keresni magának.

de jelen esetben a probléma csupán az hogy nem megfelelő vágyat képzelünk maguk elé. mindig van esély egy jobb, termékenyebb jövőre, csupán hagyni kell, hogy elöntse tudatunkat, egész lényünket  a vágy. végül ha nem is abban a formában ahogy várnánk, lehet egészen lehetetlen módon, de ott terem minden amit szeretnénk, amit valaha kívántunk... egy az egyben, kompromisszumok nélkül.. olyan embereket, célokat, munkát, jövőt kapunk magunk mellé amit csak egy pillanatra mertünk remélni. aminek a gondolata is szégyenpírral öntötte el az arcunk, hiszen megint túl nagyot álmodtunk..

minden ott kezdődik el amikor megfogan, a rá való hajlandóság a szívünkben. kérdés merünk e önmagunk lenni, elfogadni  amit  adnak... adni magunkból egy darabot, kockáztatva a fixa idea megdőlését. az utolsó  titkos kapaszkodó elvesztését. amit igazából sosem gondoltuk, hogy fel fogunk használni... hogy van jogunk felhasználni...

de ha már feltörtük a kalapáccsal az üveget, muszáj bíznunk önmagunkban, egyébként csak eltékozolt lehetőség volt ez is, mint minden eddig....