Félelmetes mennyi indulat, és düh volt bennem előtted. önmagam emeltem vállamra a világ terheit, majd zártam ezzel magányos falak közé magam..sohasem hittem el hogy lesz aki érti amit értek.. érzi amit érzek.. megközelíthető, de soha el nem érhető a szavak, érzések halmaza.. ennyi vagyok. érzek. talán a dupla X kromoszóma, talán, a valamire teremtettség okán.. de nincs több bennem.. ez is sok nekem.
de már azelőtt hogy el mertem volna fogadni azt hogy szükségem van arra hogy ismerjelek, megbékéltem, elfogadtam mindent, hozzád lettem ilyen.. csendes és befogadó, nem küzdő hanem elfogadó. továbbra sem várok iránymutatást, tudom hova tartok, csupán nem küzdök többé..

nekem nincsenek jól megfogalmazott magyarázataim.. ami akad az is elolvad a közeledben.. a szikla keménységű jég, egy pillanat alatt lesz víz, hiszen minden megbocsájtható, elfogadható, megérthető..
mért igyekszel mégis előidézni bennem a megmagyarázhatatlan dühöt ami az igazságtalanságok miatt tombol legbelül.. hosszú évek munkája volt. neked csak egy pillanat felszítani... nem vetted még észre a hatalmat amit ezzel kaptál...  talán akkor jobban szemmel tartanád hisz olyan illékony minden..
de a temperamentum nem az állandó küzdelem minden ellen. őszintén hiszek önmagamban, tudom hogy ki vagyok, a hallgatásom csupán  bizalom, hogy te elhiszed ezt nekem, anélkül hogy az arcodba ordítanám.
kit keresel, aki nem lakozik bennem ?

hol van a jel amiből tudni fogom hogy nem küzdesz tovább ellenem ?
lesz-e egyáltalán...