minden csendessé válik a hét utolsó óráira.  lecseng a másnapos fej érzése, megpihenni vágyunk melegítőnadrágban, fejhallgatóval.
értelmetlen kezünk közül  kipergő pillanatszemcsék. és csak hagyjuk. olyan békés, lebegő pillanat ez.  amikor visszatekintve látod hogy befejezted a napodat. reggel majd újra lehet küzdeni, rohanni,  sietve bekapni pár falatot, hogy tovább harcolj az idővel, míg végül ő győz.

lélekemelő, lehengerlő és egyben félelmetesen leterhelő érzés arra gondolni, hogy van akinek csak egy cseppnyire is szüksége van rád... hogy nem szublimálhatnál el álmodban hiszen valahol, ha nem is túl nagyot, de űrt hagynál magad után. nem lenne megírva egy cikk, nem jutna meleg étel egy gyomorba, mosatlanul maradna pár tányér,  könnyesen maradna egy szem, lenőtten egy haj, megfogatlanul egy kéz, átkarolatlanul egy test, csókolatlanul egy száj.. csupán egy napra, de hiányt képeznének a tettek amiket nem cselekedtél meg.. hisz minden amit  tenni tudsz (talán) hiány nélkül pótolható... de egy pillanatra megállna az élet lüktetése.. kimaradna egy ütem. csupán azért mert te nem folytatod tovább.
 staféta...