egyszer muszáj mindennek összedőlni. hogy rájöjj, hiába vagy képes  mindent kedved szerint manipulálni,  birtokodba venni érzéseket, végeredményben semmi sem a tiéd.  és amíg ezt a nagyon egyszerű mégis végtelenül fájdalmas alapigazságot nem fogadod meg.  addig csupán  ámítod magad hogy az életed a te kezedben van.. hogy érted ami történik.. hogy képes vagy emberré válni..

amikor minden megszűnt üresség volt és fájdalom.. az a fajta fájdalom amitől elkezdesz futni, amitől üvöltened kell..  felemésztett.felemésztettük egymást.. hagytam hogy megtörténjen hiszen nem akartam többet   bábjátékosként irányítani a dolgokat.. nem akartam mert tudtam, hogy sohasem voltam rá képes.. összedőlt mindent amit képzeltem.  és csak képzeltem, hiszen sohasem létezett.   addig létezett amíg  nem voltak ígéretek amiket meg lehet szegni,  szavak amiket semmissé lehet tenni, tettek amikért tartozni kezdesz a másiknak..
rádöbbenni mennyire nem voltam jó ember.. rádöbbenni mennyire nem vagyok az.. mennyire nem lehetek. a bűnök levethetetlen páncélként  forrtak a húsomra... hiába nehéz és hiába éget, nincs bocsánat.. nincs új lap..

és elfogadni, hogy soha semmi nem lesz az enyém... hogy csak a testem, elmém és békémet birtoklom, és gyakorta azokat is, csak erőm feletti kontrollal tudom kordában tartani.. büntetésnek hangzik és üdvös, hogy szenvedhetek ilyen egyszerű emberi terhektől.. hogy felismertem milyen egyszerű, mégis milyen összetett.. hiszen senki sem ígérte hogy boldogság vár ránk idelenn...  ahogy elfogadod, nem lök ki magából többet a lét..
és továbbra is csak kölcsön kapod a békés pillanatokat, arcfájdító mosolyokat, a szeretetet, és a bizalmat hogy helyet kaphatsz valaki mellett.. 

de eltűnt a fehér köd ami körüllengte a heteket, hónapokat, éveket.. már igazinak tűnnek a dolgok.