emlékszem mennyi időt töltöttem el a munkaasztalod alatt ülve minden más tevékenységemet felfüggesztve, csak hogy üres fecsegéssel töltsem meg  a dolgozószobád csendjét, hogy  elűzzem magányos munkaóráid monotonitását a felhajtható asztallap alól szórva rád, soha véget nem érő kérdéseim sorát..   milyen apró leány, milyen nagy szívvel.

mennyit vártam rád, hogy befejezd amin dolgozol, hogy a tervrajzok között találj egy kis időt hogy olvass nekem... soha nem találtál időt..  aztán már nem ültem többet a szék alatt,  a tervrajzok az asztalról a monitorra kerültek... nem változott semmi. örök lakója voltál a legbelső szobának.. 

mennyi karácsony, születésnap, névnap,  telt el úgy hogy vártam rád..  de megtanultam másra várni, megannyi emberre aggattam azt a szerepet amit te sohasem töltöttél be. amihez te túl önző.. túl gyáva voltál. amihez nem volt benned elég erő...
legalább ha valamiben, ebben hasonlítunk.. önzőek és gyávák vagyunk..